Az éjjel meghalt a nagypapám. Az éjjel egy órát szenvedtem valami érthetetlen okból kialakult bélgörcs miatt. Papát a múlt héten vitték kórházba, mert összeomlott az emésztése, bármit is jelentsen ez. Nagyon beteg volt, és tudom, hogy jobb neki így. Fáj, hogy nem tudok sírni. Fáj, hogy utolsó találkozásaink alkalmával már csak árnyéka volt önmagának. Az utolsó "találkozásom" (kapcsolatteremtésem) vele, amikor még valamennyire önmaga volt, talán egy évvel ezelőtt történt. Papa hivatásos katona volt, repülőszerelő. Talán a leszerelése óta nem találta a helyét, zugivó volt, alkoholista, és szépen lassan leépült. És akkor, ott azon a délutánon kimentem hozzá a konyhába, ő sóvárogva nézett az ég felé, és mikor meglátott, azt mondta, hogy ő oda akar menni, oda fel. Valami gyermeki mosoly ült ki az arcára, és az égre mutatott. Egy repülő kondenzcsíkját pillantottam meg, és megértettem, hogy neki ez már nem boldog élet.
Hát papa, mostmár ott vagy fenn. Mostmár nem fáj neked semmi. Mostmár húzhatod a láthatatlan kondenzcsíkot a láthatatlan repülőddel, és boldog vagy, és könnyű. És én megbocsájtom, hogy csokival próbáltál lefizetni, hogy ne áruljam el a mamának, hogy a kocsmába is bementünk a bolt után, és te is bocsásd meg nekem, hogy én mégis elárultalak. Csak 5 éves voltam. Te pedig beteg.
Kérlek vigyázz a mamára, az én beteg mamámra, akiért most borzalmasan aggódom.
Isten veled papa!
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése