Biztos veletek is történt már olyan, hogy sírtatok a zenétől. Vagy ha nem is, de megható volt, vagy épp valami furcsa bizsergés a szív körül, esetleg gombóc a torokban. És most nem az olyan szerelmes dalokra gondolok, amik a szövegük (vagy épp az énekes személye) miatt hozzák ezt ki az emberből, hanem amikor a ZENE van rád ilyen hatással.
Nem tudnám megmondani, melyik a kedvenc hangszerem, mert hisz oly különbözőek, nem összehasonlíthatóak, olyan ez, mint ha választanom kéne, hogy az epret, vagy a csokoládét szeretem-e jobban. És én nem tudok, és nem is akarok választani.
Ahogy egyre jobban megismerem a különböző stílusú zenéket, rájövök, mekkora szerepe van annak, hogy hol születik. Egyrészt ez valamennyire meghatározza a hangszerhasználatot is, de ezen kívül számtalan más dolgot, a ritmust, hangulatot... stb. Egy zenén érződik a napsütéses órák száma. Egy északi zene soha nem lesz olyan derűs, olyan erotikus (bár ez alól azért van kivétel), olyan fülledt, mint ahogy egy déli zene soha nem tudja úgy elmondani a magányt, a hideget, a zordságot, és a zordságban lévő melegséget.
Mindezt azért kezdtem el kifejteni, mert ma kimegyek a szigetre, egyetlen napra, és igazából egyetlen zene kedvéért. Csak annyit mondok: tangó. És ehhez nincs más hozzáfűzhető, inkább hallgassátok.
